Jó pár éve figyeltem fel arra, hogy kezd elterjedni egy szokás. Az emberek a gépkocsijaikon kis matricákkal láttatják, hogy mi a hobbijuk, mit szeretnek csinálni és milyen közösséghez tartoznak. Galambászok, fajtaspecifikus kutyatartók, kerékpárosok, búvárok, lovasok és a többi, és a többi, és a többi. De mi, vadászok, ezt igen ritkán tesszük és akkor is csak a vadászatra használt gépjárműveken.

Mondjuk ez részben érthető, hiszen vannak, akik nem szeretik bármilyen matricával „elcsúfítani” a kocsijukat. Mások attól tartanak, hogy a vadászatot ellenzők esetleg kárt tesznek a kocsiban a matrica láttán.

Azonban soha nem fogunk tudni változtatni a vadászat negatív megítélésén, ha nem vállaljuk fel, hogy mi igenis vadászunk. És hogy miért is vállaljuk fel? Ehhez ismerni kell némileg a vadászat történetét.

A vadászat végig kísérte az emberré válás folyamatát, mindig jelen volt az emberiség életében, a legősibb mesterség címre joggal tart igényt. Célja, eszközei, társadalmi megítélése természetesen változtak az idők folyamán, de mindig megmaradt a lényege, hogy a természet erőforrásainak felhasználását jelentette és jelenti. Hazánkban igen jelentős történelmi hagyományai vannak, kezdve az eredet mondáktól, folytatva a solymászat hagyományaival vagy a világrekord trófeáinkkal, egészen a vadgazdálkodásáig.

A vadászat, mint szakma története majd ezeréves múltra tekint vissza. A vadászok köztiszteletnek örvendő személyek voltak. Fekete Istvántól tudjuk, hogy a faluban a tanító, a pap mellett - ha az uraságokat nem számítjuk - ők voltak, akiket majd mindenki ismert és tisztelt. De még korábban is, mivel egy külön társadalmi csoportot alkottak a XVI. század végéig. Később, a XVIII. századtól általános gyakorlattá vált a vadászati teendők ellátására szakszemélyzetet alkalmazni. Már ebben az időben tisztán látták, hogy nem elég a vadra csak vadászni. Ha ezt a jövőben is meg akarjuk tenni, akkor gazdálkodni kell a vaddal, mint egy házi gazdaságban a baromfival, sertéssel, lóval és a lábas jószággal. Tehát nevelni kell, szaporodását elő kell segíteni az élőhely megőrzésével, fejlesztésével, ha kell, ivóvíz és dagonyázó helyek biztosításéval, etetéssel, de legfőképp a zavarás elkerülésével.

Tehát részben azért vállaljuk fel vadász mivoltunkat, hogy tisztelegjünk vele azon elődeink előtt, akik ennek a mesterségnek a művelését, a hagyományok megteremtését a legmagasabb szinten végezték.

Közvélemény kutatások szerint manapság a lakosság többsége pozitívan gondolkodik a vadászatról, a vadgazdálkodás tevékenységről, de vannak olyan részei a társadalomnak, akik csak az ölést, az értelmetlen gyilkolást társítják hozzá (ezzel legkevésbé a legalacsonyabban és a legmagasabban kvalifikáltak értettek egyet, ám a 18-29 évesek az átlaghoz képest nagyobb arányban fejezték ki egyetértésüket). Sajnos ők a hangosabbak.

Másrészt, tehát azért vállaljuk fel vadász mivoltunkat, hogy a vadászat társadalmi megítélését jobbítsuk, az ahhoz negatívan viszonyuló emberek arányát le tudjuk valamelyest szorítani a hiányos, felszínes ismereteik kiegészítésével, hogy összefüggő, értelmes képet kaphassanak a tevékenységünkről.

Büszkén vállaljuk fel, hogy vadászok vagyunk. Tegyük azt aktívan, társaságon belüli beszélgetésekkel, okos, megfontolt érveléssel, de tegyük ezt passzívan is, például matricákat elhelyezve a gépjárműveinkre és ezzel hirdetve: vadászok vagyunk.